A Hír (1907-1908)

ahir

Első szám megjelenése: 1907. augusztus 25. (I. évf. 1. szám)

Felelős szerkesztő: Braun Sándor

Megjelenés: minden reggel

Utolsó szám megjelenése: nem ismert

Megszűnés oka: nem ismert

Beköszönő

Éhség

Írta: Bródy Sándor

Egy szikár férfi áll Magyarország fölött. Ingerülten, csaknem hangosan, kezében kivont karddal. Kezében kivont karddal, fölöttünk a király, várja mi lesz? És mellette, vagy alatta, de a tetejünkben áll egy másik férfi. Ez kövér, ez mosolyog, a kormányzat elnöke ez. Szívtépő a vidámsága, halálosan nyugtalanító a nyugalma amint várja: mi lesz? Jön az éhség!

Még aranyos nap ragyog ránk, de már beléje verődik az éhség szürke árnyéka. Még az aszu tarlón kövérek a prücskök és kabócák, még nyár van és van valami kis beléje verődik az éhség szürke árnyéka, maradék a múltból. Apponyi a javíthatatlan álmodó és nemzeti nagyralátó, akinek annyit köszönhetünk: még álmodozhatik óriási és nemzeti kultúráról. De az utolsó kenyér félig már meg van szegve és a közérzés ingerülten távoztatja el magától a politikát, a kultúrát, az életnek latin nevű átkait és hasznait, mert pusztán és durván int felé maga a kegyetlen élet: mit eszel holnap? Viza májából szarvasgombával csinált omlettet. Az a legjobb, mondja a nagyralátó. És mondják a többiek is, akiknek túltelt gyomra már generációkon át finom ételekhez van szokva. És ezek, akiknek belükben több a képzelőerő, mint az elméjükben: nem bírták elgondolni is, hogy lehet nem enni. Sőt ezt lehet nem lakással, lerongyolással és a nemevést teljes elzülléssel kombinálni. És e vizaomlettes emberek, a mágnások, a főpapok, a milliomos izraeliták, mindazok, akiknek Magyarország pusztulása esetén az angol bankban depotjuk van, csinálják a magyar politikát és határozzák meg azt is, hogy mit kell tenni, ha jön az éhség. Mit kell tenni akkor? Enni. De mit?

Nem termett. A világ leggazdagabb országa úgy áll a világ előtt, mint egy tisztes szegény, akit kiraboltak. Igaz, hogy amink nincs, annak nagy ára van. Az árat pedig az ország fizeti, de honnan? A kenyér háromszoros árára szökik fel, de – példának okáért – a kultúra bajnokainak és a nemzet egyéb szolgalegényeinek a kereste még mindig háromszorta kisebb, mint amiből meg lehet élni. Egy lépés a nyárból az őszbe és a tanár, a bíró, sőt a katonatiszt gyermeke így fog szólalni: – Anyám, kérek egy kis csemegét. Kenyeret. Mert csemege lesz a kenyér és hús csak szövetkezeti takarékpénztárak igazgatóinak jut. A hivatalnok sikkasztani lesz kénytelen, hogy fiának karácsonyra egy új öltöző ruhát vehessen. Derányi, a közjóléti miniszter – ha akkor él még – finom fenyőtelepeit, Erzsébet-fáit föl fogja ajánlani a kiválóbb családapáknak, főképp a faj-magyaroknak, hogy magukat azokon akasszák fel. A nép, a misera plebs contribuens, ülő, álló, vagy fekvő helyében, egyszerűen dögöljön meg!

Nem kell félni, az éhség jön csak, nem az éhhalál. Lélekharangozó, mit zavarod, miért harangozod fel a szunyókáló magyar világot? Éhínség nincs és talán nem is lesz, csak az elzárt hegyi vidékeken, vagy a legalsó népréteg között. Úgy sincs áldásos háború, és valamiben el kell pusztulni nagyobb masszáknak, hogy ritkuljanak a sorok. És annak idején kollektákat fognak nekünk csinálni külföldön, Ausztria segítségünkre siet, „megment” újból, a császárunk is kinyitja magánpénztárát. Az állam milliókat fog adni nagy bankoknak, kereskedőknek, mesterembereknek. Az állam mindig nagylelkű, de a bankok, mint a múltban – mindig elővigyázatosak: külföldre, jó kamatra, biztos helyre küldik ki a pénzt. Mert kinek lehet, kinek mernek ma kölcsön adni Magyarországon? Hát még holnap, amikor itt lesz a rettentő, az elképzelhető, mégis biztos tény, amikor a magyar félrerúgja azt, aki neki politikáról, függetlenségről beszél és mint egy lélekkel kiáltja: – Kenyeret, csak kenyeret!

Már benne élünk ennek a hangulatában. A földhözragadt ember többé nem ideális ember, jelszóval, igével nem lehet azt többé elbolondítani és megértetni. Ezt a nagyvárost, Budapestet, nem lehet többé megmozdítani nemzeti irányban és gyomrának dühös korgásával, és más egyéb gyomorhanggal felelne, ha felszólítanák egy kis nemzeti ellentállása – a kaszinó nevében. Itt nem disztingválnak többé: egybevegyítik az ifjú Tisza őrjöngő kormányzatát, császári szolgává aljasodott magyar emberek törvénytelen uralmát és nemzetiszínre festett csalást és nyomorúságot: a koalíciót.

Megzavarodva, csaknem elbúsulva várják, hogy mi fog történni. Néha elbámulnak, olykor kínjukban felkacagnak. A város rendje címén az állam húszmilliót ad egy szegény főhercegnek, a koldus állam és a koldus város vagyonából. A városi tanító pedig a bakk-asztalhoz utasíttatik….

Leköszönő

nincs

Utód: 1908-ban beolvad A Nap-ba.

Készítette: Barbarics Zsófia

 

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s