Fővárosi Hiradó (1891)

fovarosihirado

Megjelenés: 1891. szeptember (mutatványszám)

Első megjelenés: 1. évf. 1. sz. (1891. október 1.)

Szerkesztő: Fülöp Sándor

Beköszöntő szöveg:

Mit akarunk?

Új politikai napilap támogatására kérjük fel Magyarország olvasó közönségét. Nem a többi napilapokkal való versenyzési kedv hajt bennünket a Fővárosi Hiradó megindítására – mi a hírlapírást iparvállalatnál többnek tartjuk – s arra sincs kedvünk, hogy a járt utakat még mélyebbre tapossuk: de megindítjuk a Fővárosi Hiradót azért, mert úgy kül- mint belpolitikánkat meg akarjuk menteni az elszínetlenedéstől s a nemzeti jelleget kifelé és befelé is erősebb fénnyel akarjuk megvilágítani.

A Fővárosi Hiradó mindenekelőtt hirdetni fogja, hogy a magyar nemzet megérti missióját s tudja miért állította őt a gondviselés földrészünk keleti határára s miért oltotta belé azt a hatalmas erőt, amely nélkül bizonyára elsöpörte volna a föld színéről a letelt ezer év, melynek szakadatlan küzdelmeire ma oly büszke önérzettel tekinthet vissza.

A Fővárosi Hiradó világ hallatára fogja hirdetni, hogy a magyar nemzet megelégelte már a másvérű, más történelmű, más jellegű népek kegymosolyának azon hajhászását, melyre áldatlanul annyi évet fecséreltek el vele jószándékú, de tévedő vezérei! – A magyarban önálló s minden más nemzetétől különböző szellem van, amiért is átváltozni nem, csak fejlődni, önmagából fejlődni akarhat. – Ám vegyük át a külföldtől a szellemi és anyagi dolgokból mindazt, amit jónak, hasznosnak és czélszerűnek látunk, hanem azt aztán formáljuk át saját képünkre, ne csak külsőleg, de belsőleg is. – Félre a lélek nélkül való utánzással, félre a kishitűséggel, félre a külső dicsőség és hiú csillogás után való vággyal: dicsőségünk a nemzeti munka, törekvésünk a tartalmas nemzeti siker legyen.

Missiót csak öntudatos nemzet teljesíthet! – A magyar a külföldre csak úgy hathat ki, ha magyart teremt!

Ámbár parlamentünk munkálkodása, kivált az utóbbi időkben, némileg már magán viseli a nemzeti öntudat színét, azért a czél még nincsen egészen elérve. Minden jel arra mutat, hogy parlamentünkre új, egészségesebb korszaknak kell következnie, a pártképződésnek új, életre való elveken kell megindulnia az, irányvesztettségnek s ide-oda hajlongásnak meg kell szűnnie.

A Fővárosi Hiradó a parlament újjászületését akarja üdvözölni s részt akar venni az új belpolitikai korszak megteremtésének munkájában, amely jelzett feladatának annyival biztosabban remél megfelelhetni, mert egy párthoz sem szegődik, hanem a legmagasabb nemzet jólétét emelő elvek terére lép s jelszóul a valódi, megvesztegethetetlen s törhetetlen őszinteséget írja zászlajára!

Több ez a pártonkívüliségnél, több ez a modern igazságosságnál is, ez …… föltétlen igazmondást jelent.

Miután az önálló fejlődésnek, a nemzeti és társadalmi individualitás megőrzésének és kifejtésének leghatalmasabb s egyetlen eszköze a nevelés: törekvésünk oda fog irányulni, hogy azt minden idegen szellemtől megtisztítsuk s tisztán nemzeti alapokra helyeztessük.

Ezzel kapcsolatosan a hadügy gyökeres reformjának elodázhatatlanságára is rá fogunk mutatni, s azon elvet fogjuk védeni, hogy minél kevésbé képez a katonaság isolált kasztot a nemzet kebelében, annál konderansabb lesz annak erkölcsi súlya Európában s annál kisebb lesz az anyagi teher.

Küzdeni fogunk a mellett, hogy az intelligens és ügybuzgó magyar hivatalnoki kar anyagi érdekei ama méltánylásban részesüljenek, amelyre nehéz és sikeres munkájuk jogosan számot tarthat.

Figyelmünket ki fogjuk terjeszteni az utóbbi évek folyamán hatalmas lendületnek indult közlekedési ügyekre is, egyaránt szem előtt tartva a nagy közönség, a közlekedési vállalatok, valamint azok minden alkalmazottjának és – mi ezzel egyértelmű – a magyar közgazdaságnak érdekeit is.

Közgazdasági viszonyainkat különös figyelemmel kísérjük; mert erős meggyőződésünk, hogy a nemzet anyagi gyarapodása legbiztosabb út az állami consolidátió felé. S hazánk gazdasági fölvirágzását a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi érdekeknek teljes összhangban való kölcsönös előmozdításával érhetjük leghamarább el. Mezőgazdaságunk érdekében, főleg három irányban vár az államra és társadalomra nagy feladat. A földadó terheinek leszállítása – az egyik; a beruházások megkönnyítése s ily módon a földnek minél belterjesebben való művelése – a másik s terményeinknek a külföldi fogyasztástól minél inkább függetlenné tevése a hazai piaczok fejlesztése által – ez a harmadik. Hogy azonban mindez kivihető legyen, ahhoz virágzó nemzeti iparra van szükség. Iparunk felvirágzását pedig csak úgy remélhetjük, ha sikerül megtörnünk az osztrák ipar egyeduralmát saját fogyasztó piaczainkon. E végből föltétlenül első teendőnek tartjuk, hogy a magyar birodalmat külön vámsorompóval vegyük körül; mert csak így maradhatnak itthon a tőkék, melyek hiányában földünk termelése is csak kezdetleges lehet. És egyedül az önálló vámterülettől reméljük azt is, hogy kereskedelmünk fölszabadul Bécsnek veszedelmes befolyása alól s Budapest, mint a Duna folyamterületének természetes súlypontja, önálló tényező gyanánt töltheti be fényes hivatását a világkereskedelemben. S hogy Budapest e hivatását minél hatalmasabban teljesíthesse, e végből a magyar kereskedelemnek különösen két irányban való fejlesztését sürgetjük. Egyrészről az eddiginél is nagyobb tevékenységet kell kifejtenünk a keleten s másrészről a nyugati államokkal való forgalmunkat minél teljesebb mérvben a fiumei irányba kell terelnünk, mert e két irány fejlesztésével érhetjük el leghamarabb, hogy Budapesten oly önálló kereskedő-osztály keletkezzék, mely nem tekint Bécs felé, hanem a nagy világpiaczokkal közvetlenül érintkezik.

Művészetünk számára is tért kell nyitni kelet felé, – s arra kell törekednünk, hogy kelet modernebb irodalmának és művészetének forrása a magyar legyen, a ,ely sokkal közelebb áll kelet költői szelleméhez, mint bármely más európai nemzeté. Van azonban az említetteken kívül még néhány ok, a melyből bátorságot és bizalmat merítünk a ránk váró küzdelemhez.

Érezzük, hogy a közönség nagy része sokkal inkább vágyódik a tények és események behatóbb s tárgyilagosabb ismertetésére, semmint arra a szemfényvesztésre, melyet érdekeiket hajhászó kiadók akkép művelnek, hogy napról-napra egyik vagy másik tekintélyesebb írónk nevével lépnek a közönség elé, bár a túlságig agyonzaklatott író többnyire nevéhez nagyon is nem méltó dologgal tartja jól olvasóit. De eléggé elfoghatta a csömör a most cseperedő hírlapi kis hősök nevetséges öndicsőítésétől is, melyet már egész az elémelyedésig visznek.

Érezzük, hogy közönségünk a bírálat minden terén őszinte tárgyilagosságot követel s szellemi életéről, művészetéről s drága pénzen szerzett művészeiről oly kritikát kíván, a melynek irányát ne az intéző pénze, ne a művész szeretetreméltósága, ne a művésznő szépsége, hanem csak a magasabb nemzeti s legmagasabb művészeti szempontok határozzák meg.

Érezzük, hogy a közönség iszonyodva kezd elfordulni több napilapunk azon erkölcsi cynismusától, mely a társadalmi bajok legszomorúbbjaiból martyriumokat csinál, s az öngyilkosságot bátorságnak, a sikkasztást zsenialitásnak, a verekedést a nemzeti erő nyilatkozásának stb. stb. hirdeti, még pedig nem csak szóval, hanem tetszetős, elbolondító képekkel is. – Igen is, a mi népünk kezd ettől a posványtól iszonyodni, mert a magyarban veleszületett méltóság van, mert becsületesség és lovagiasság a jellemvonása, s mert sokkal egészségesebb a lelke, semhogy maga ellen fordítva önkezét, saját vérének folyásában is élvezetet lelne. – A ki mást hirdet, a ki azt tanítja, hogy népünkben is megvan a vérszag után való vágy, hogy népünk is örvend másnak kárán, az megmételyezi közszellemünket, az lerontja a külföld előtti hitelünket, az gyakran hangoztatott s kerülő utakon utánzásra biztató tanaival elakarja veszteni nemzetünket, az ellenségünk, azt le kell győznünk!

A <Fővárosi Hiradó> főfeladatának fogja tartani ezen ellenség üldözését s hű és lelkiismeretes őre lesz a szeplőtlen, nemzeti erkölcsnek.

Midőn tehát oly lap szerkesztésére vállalkozunk, a mely sem avult elvek pártját nem fogja, sem köpönyeg-forgatásra nem gondol, sem magánoportunitás által mondatolt czélzatosságokat nem bocsát világgá, hanem harczolni akar a nemzet tökéletes szabadságáért, a közjólét emeléseért s a közerkölcs eredetiségeért, azt hisszük, hogy bízvást számíthatunk a n. é. Közönség támogatására,

Utolsó szám: 1. évf. 29. sz. (1891. október 29.)

Szerkesztő: Fülöp Sándor

Elköszönő szöveg: nincs

Megszűnés oka: ismeretlen

Vásári Ildikó

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s