Alcím: Pártonkívüli Napilap
Első megjelenés: 1945. április 28.
Főszerkesztő: Felkai Ferenc
Utolsó megjelenés: 1948. július 4.
Megszűnés oka: nem ismert
Beköszöntő szöveg:
A mi harcunk
Írta: Vörös János Honvédelmi miniszter
Harcbainduló honvéd bajtárs, amikor a vasúti kocsi ablakából nézed a rónát, a megtépázott falvakat, a gyenge igával dolgozó verejtékező magyart, csontig lesoványodott joszágot, a fáradt szomorú arcokat, gondolj arra, hogy mindaz a sok keserű fájdalom, gond, ami ráfeküdt a magyar életre, az ősi ellenségnek, az ősi átoknak köszönhető: a németnek. Mint évszázadokon keresztül: most is kiméletlenül becsapott és az utolsó percig minden erejével arra törekedett, hogy magával rántson bennünket a megsemmisülésbe. Nézz körül honvéd a sokat szenvedett földön, amelyen őseid oly sokszor mérték össze erejüket a mindig felénk terpeszkedő németekkel – nézz körül és fogadd meg, hogy elégtételt szerzel a nagy magyar családnak, annak az elnémított többségnek, amelyet a német zsolddal jól tartott és a fegyvertelenekkel szemben egyverrel támogatott bérenchad már-már a végső erkölcsi és anyagi pusztulásba hajszolt. Testvérem vagy, bajtárs vér a véremből s tudom, szikrázó szemedből látom, az fáj neked, ami nekem, hogy a német imperializmus szélhámos politikáját támogató zsoldosok nászának költségét nekünk kell megfizteni, nekünk, az elnémított, eleinte ravaszsággal, később kíméletlen terrorral leszerelt magyar többségnek. A számla ige nagy – de tudom nem annyira az anyagi, mint inkább az erkölcsi része fáj. Az, hogy a német terror igyekezett a mi nevünket is meghurcolni a világ előtt s el akarta hitetni, hogy az, ami történik, a magyar nép döntő többségének akarata. Ez fáj! Ennek a súlyos erkölcsi számlának a kiegyenlítése: a te fegyvered dolga, bajtárs. Most fizetnünk kell – fizetünk is azzal, hogy kinyilvánítjuk a világnak a magyar nép őszinte akaratát. Arra fordítjuk fegyverünket, amerre a mi és az egész művelt világ ellensége védi utolsó sáncait. Fizetünk felszabadulásunkért maradék erőnkkel: évszázados bűnökért és az alattomos tervért, hogy a germán imperializmus sírjába hulljon bele a magyar nemzet is. Ez a harc most a te harcod – utolsó harcod a némettel, aki utoljára rabolta ki, mint „szövetséges” az országot és utoljára tartotta politikai járószalagján az álmagyarokkal a magyarságot. Szabadságharc ez, amelyet Kossuth indított el – és amelyet most nektek kell befejezni. Kossuth nevével induljatok a harcba, amely – eszméihez híven – nemcsak a végső leszámolást jelenti a németekkel, hanem az új világ harcát a régivel szemben. Ez a harc- amelynek a győzelme nem kétséges – biztosítja az új, minden ízében demokratikus, független Magyarország kialakulását. Ezt a harcot nem idegen értékekért küzditek végig, hanem a boldogabb, emberibb berendezésű hazátokért. Hogy pedig ebben a harcban elindulhattok, hogy részt vehettek az egyesült nemzetek szebb és jobb világáért küzdő végső csatáiban: köszönhetjük a diadalmas Vörös Hadseregnek, Sztalin marsallnak, aki nemes gesztussal bizonyította be, hogy a Szovjet-Unió, ellentétben a németekkel, nem eltiprója a kis nemzeteknek, hanem megértő barátja. Ezt a nagylelkűséget a magyar nép soha el nem felejti. Meg kell mutatnunk, hogy méltók vagyunk a moszkvai bizalomra és köszönjük, hogy az egyesült hatalmak – Amerika, Anglia – ehhez a bizalomhoz hozzájárultak. Kis nép vagyunk, de meg kell mutatnunk, ha felszabadultan döntünk, akkor fegyvereinket Kossuth népéhez méltóan, dicsőségesen forgatjuk a haladás gyözelméért, az imperialista törekvésekkel szemben. Keményen fogunk verekedni, de nem azért, mert szeretjük a vérontást, a háborút, hanem azért, mert szeretjük a békét. Békére, építő, nyugalmas békére van szükségünk, hogy behozzuk politikai mulasztásainkat, elérjük a haladó világot. Békét óhajtunk szomszédainkkal, de elsősorban meleg, őszinte, szoros barátságot a Szovjet-Unióval, amelynek felszabadulásunkat köszönhetjük. Hőn óhajtjuk, hogy Amerika és Anglia bizalmát továbbra is megtartsuk és reméljük, hogy tragédiánkat a jövőben megértően kezelik. Harcba indulunk – de gyógyulásra vágyunk. Hogy gyógyulhassunk, hogy odaszegődhessünk az emberibb életért vívott harcoló világhoz, még egyszer fegyvert kell ragadnunk. Erre gondolj, bajtárs, amikor útközben szokásodhoz híven csendes elmélkedéssel kihajolsz kocsid ablakán és nézed a napsütötte földet, vagy a csillagos, holdfényes magyar eget. Erre gondolj és lelkesítsen az a tudat, hogy a történelem legnagyobb háborújának végső csatáiban te végre azon az oldalon harcolsz, ahol mindig harcoltál a magyar történelem folyamán: a haladók, az új, az igazságosabb világrendért harcolók táborában. Ez már a te harcod. Magasztos, örök, emberi célokért és megujhodott, átalakult hazádért, amelyben tiéd a föld, amelyben már csak a munka és a munka eredménye lesz a mértékadó. Ezer esztendős földért harcolsz, amelyet – ne tagadjuk – belepett a gaz, de most kigyomlálva megtermékenyíti a második világháború véráldozatos leckéje. Ismerjük el ezt férfiasan, mert nem veszett el az a nemzet, amelyik beismerve a múlt hibáit, tévedéseit, jószándékkal, nyiltsággal jóvá akarja tenni azokat. Előre, honvéd! Büszkén, magyar virtussal harcolj a világot ámulatba ejtő győzelmes Vörös Hadsereg oldalán. Harcmozdulataitokat az irányítja, aki bűnbarlangjába kergette vissza a világ békéjét elforgató közellenséget. Német földön harcolhatsz, elégtételt szerezve a megtiport, megalázott magyar földnek. Szorítsd fegyveredet és gondolj a magyar főváros felrobbantott hídjaira, egyetemeire, ragyogó középületeire, múzeumainak elrabolt kincseire, kifosztott raktárainkra, Ausztriába hurcolt gépeinkre, mozdonyainkra – és a meghurcolt magyar névre. Ismerje meg a világ az évszázados német befolyástól felszabadult magyarság igazi akaratát és ismerje el végre, hogy a Duna völgyében van egy állam, amelynek polgárai – ha szabad akaratukból fegyvert ragadhattak – fajra, vallásra való tekintet nélkül, ezer éven át minden a szabadságért küzdöttek – és ennek az államnak a népe: Kossuth népe.
Elköszönő szöveg: nincs
Készítette: Kisfaludi Csilla
Magyar Médiatörténet 