(Fotó: 444.hu)
1. évf. 1. = 181. sz. (2015. szept. 1.)-5. évf. 30. sz. (2019. febr. 5.)
Előzmény: Napi Gazdaság
Kormánypárti napilap.
Kiadó: Liszkay Gábor (2015) Magyar Idők Kiadó Kft. (2019), Napi Gazdaság Kiadó Kft. (2015-19)
Főszerkesztő: Gajdics Ottó
ISSN : 2416-2345
Első szám: 2015. szept. 1.
Utolsó szám: 2019. február 5.
Jogelőd: Napi Gazdaság
Folytatás: Magyar Nemzet (2019-)
Alapításának oka, hogy a G-nap (2015. február) után az addig kormánypárti Magyar Nemzet kormányellenessé vált.
A Magyar Idők “megszűnését” a következőképp kommentálta a Magyar Nemzet korábbi vezetője, György Zsombor: “Fontos eloszlatni egy félreértést. Nem, nem a Magyar Nemzet jelenik meg újra, csak ezt a nevet írják a Magyar Idők nevű termék fejlécére. Beismerve ezzel nevezett lap teljes kudarcát; mi sem árulkodóbb, mint hogy három és fél éves létezése alatt egyetlenegyszer sem közöltek róla olvasottsági adatokat. A hullarablás meg hullarablás, akkor is, ha „nemzeti” köntösbe bújtatják. A lényeg, hogy a propagandistáknak nem számít a valóság.”
Beköszönő szöveg
“MAGYAR IDŐK ÉVTIZEDEI
„A magyar mélyen aludt. Eközben nyelvét felejté, nemzeti színét veszté. Sok azt hitte, nem eszmél már fel többé, s el van olvasztva. De a magyar felébredt; mily halovány színben, mily torzalakban, ki-ki előtt ismeretes. Alig van nemzetek közt ily iszonyatos példa. „
Az első kísérlet megbukott, de nem volt értelmetlen. Éppen huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a polgári Magyarország első napilapja, a Pesti Hírlap, körülbelül az első szabad választásokkal egy időben. A szerkesztőség alapítói, Varga István tulajdonos, Riskó Géza alapító-főszerkesztő, Fodor Lajos kiadóigazgató az egykori Pesti Hírlap, azaz Kossuth Lajos, majd később a Légrády testvérek lapja szellemiségét kívánták feltámasztani. Ezt a szellemiséget Kossuth nyomán a nemzeti liberalizmusban fogalmazták meg.
Hogy ez akkor és ott mit jelentett, azt valószínűleg senki sem tudta volna az adott politikai helyzetre lefordítani, de ahogy az alapító főszerkesztő fogalmazott, „nulláról indulunk”, ami azonban világosan jelezte, hogy Magyarország első elektronikusan szerkesztett, magántulajdonú napilapja szakítani kíván a kommunista újságírás hagyományaival. A nulláról indulás ezt is jelentette, egyúttal persze a piaci megjelenésre is utalt.
Rövid idő elteltével, körülbelül nyár vége felé az alapító-főszerkesztő lemondott posztjáról és kilépett a szerkesztőségből is. Jobb híján e sorok írója lett a megbízott, majd utóbb kinevezett főszerkesztő, be kell vallani, körülbelül a vakok között király a félszemű alapon, mert nagyon fiatal gárda jött össze, ahol én rendelkeztem a legtöbb reggeli napilapos ismerettel. Már láttam szerkesztőségi nagy asztalt, az úgynevezett deszket, ahol az újságot összerakják, hallottam oldalzárási menetrendről és hasonlókról, bár vezető beosztású újságíró én sem voltam.
A kissé bizonytalan identitású napilap sorsát alapvetően két dolog határozta meg. A fiatal újságíró- és szerkesztőgárda korából fakadó nyitottsága és viszonylagos politikai fertőzésmentessége, illetve az első – ma így mondanánk – jobboldali kormány külügyminiszterének, Jeszenszky Gézának egy megszólalása. A mindig óvatosan és visszafogottan fogalmazó politikus ugyanis egy parlamenti vitában azt találta mondani, hogy véleménye szerint az Antall-kormány pártjai igenis hitelesebben képviselik a nemzeti érdekeket, mint az ellenzék.
Erre hatalmas parlamenti műfelháborodás tört ki, a minisztert kirekesztéssel vádolták meg és követelték a lemondását, az ellenzék egységesen kivonult a parlamentből, majd ezt követően erős médiavihar tört ki. Újdonsült főszerkesztőként egy rövid és óvatos jegyzetben reagáltam minderre, amelynek címe sokat elmond – „Kirekesztés valóban?” –, s amelyben azt fejtegettem, hogy tulajdonképpen nem természetes dolog, sőt elvárható magatartás, hogy egy politikus a saját pártja érdemeit hangoztassa, amiként minden gazda a maga lovát dicséri? A cikk megjelenését követő napokban néhány fiatal kolléga dühösen kért meg arra, hogy ha lehet, ne írjak ilyeneket, mert – soha nem felejtem el a szavaikat – a parlamenti tudósítók kirekesztették őket maguk közül a cikkem miatt. Néhány nap múlva pedig a Népszabadság hajóágyúja megadta a jelet. Egy tekintélyes publicista a még saját identitását keresgélő, meglehetősen naiv, és a többségi kórusból inkább csak gyakorlatlanságából kiéneklő Pesti Hírlapot goebbelsi alapvetésű, náci szellemiségű lapnak nevezte.
Ez akkor sokkolt bennünket és rémülettel töltött el, mert bár fiatalok, huszonévesek, harmincon alig túliak voltunk, én a magam 39 évével a legidősebbnek számítottam, azért mégiscsak egy olyan társadalmi közegben nőttünk fel, ahol a jobboldaliság bűnnek számított, a nácizmus vádja pedig szinte fizikai fájdalmat okozó rémülettel töltötte el az embert. Ugyanakkor felháborodással is, mert tudtuk, hogy nem vagyunk nácik.
Sorsunk megpecsételődött, nem annyira a mi akaratunkból, mint a fősodratú baloldali és liberális média döntéséből. A Pesti Hírlap nem tartozott a láthatatlan centrumokból jól érzékelhetően egyenirányított fősodorba, ezért ki kellett rekeszteni, a lehető legképtelenebb vádakkal le kellett járatni, ezáltal és ezzel együtt el kellett vágni minden olyan bevételi forrástól – hirdetések –, amik a túlélését segíthették volna. Talán szép csendesen és búsan elhalunk, ha nem tör ki a taxisblokád, s a józan ész és az őszinte belátás nem sodor bennünket véglegesen és immár visszafordíthatatlanul a nemzeti progresszió akkor még gyenge, botladozó, majd időlegesen el is bukó táborába. Akkor azonban két egymással szemben álló barikád mögé sorakozott fel az értelmiség, s talán az egész ország, és bennünk megerősödött a dac és a tudatosság, akkor már tudtuk, hogy hová tartozunk, és nem is akartunk máshová tartozni.
Időközben a lap tulajdonosa a növekvő veszteségek miatt megszüntette a Pesti Hírlapot, de a szerkesztőség egy hatalmas erőfeszítéssel, némi pénz összekoldulásával egy alapítványt hozott létre, amelynek keretében újraindítottuk, pontosabban szólva új név alatt – Reggeli Pesti Hírlap –, új feltételekkel, új kiadóval, de az eredeti szerkesztőségi csapattal és az eredeti, most már tudatosan vállalt küldetéssel újra elindítottuk a napilapot.
Ezekben a forró és izgalmas években kezdte el a szerkesztőségben pályafutását a Magyar Idők mai főszerkesztője, Csermely Péter is.
Talán ebben is meg lehet ragadni a hajdani, az első szabadon választott kormánnyal és egy nemzeti elkötelezettségű politizálással együtt megbukó majd hetilapként feltámadó és mai is létező szellemi műhely sorsának közösségét a most új név alatt felszárnyalni készülő Magyar Idők szerkesztőségének remélhetően immár végleg pozitív kifejlődésű sorsával.
Akkor, azokban az években nehéz döntés volt a nemzeti progresszió mellett kiállni, s ezzel szemben könnyű és sikerrel kecsegtető döntés a baloldali és liberális hegemónia szolgálatába szegődni. Akik akkor mégis a szívükre hallgattak, tudták, hogy nehéz évek várnak rájuk – amiben a ’94-es bukást követően nem is csalódtak –, s ez megerősítette őket. Jó szellemi bázisról rugaszkodik el tehát a Magyar Idők, s e bázishoz elválaszthatatlanul hozzátartoznak a Magyar Nemzet kulcsfontosságú évtizedei is.
De volt még egy fontos történelmi tapasztalat, ami ma is hasznos megfontolásokkal bír. Addig az volt a közfelfogás, hogy a sajtó csak ellenzéki lehet, mert a kormánypárti sajtó fából vaskarika, dilettantizmus, szolgalelkűség és így tovább. De jött a Horn-kormány rettenetes négy éve, és kiderült, hogy ez az állítás hazug. A balliberális média dorombolt, turbékolt és mézédes hangon nyávogott, miközben a hatalom lábához dörgölődzött, egyúttal gyűlölködve fújt a maroknyi jobboldali – ellenzéki – szerkesztőségre, természetesen menetrend szerint nácizta, antiszemitázta, fasisztázta le ezt az oldalt, ami azonban lassan megszokottá vált és egyre kevésbé fájt. Kiderült azonban, hogy a médiát nem kormánypárti és ellenzéki, hanem alapvetően baloldali és jobboldali, pontosabban a nemzeti progressziót és patriotizmust szolgáló, illetve a posztkommunista berendezkedést támogató, a globalizmus érdekeit szolgáló oldalakra kell felosztani. Ez ma sincs másként.
A Magyar Idők ma más okból van nehéz helyzetben. A kilencvenes évek elején azért volt nehéz egy új szellemiségű napilapot a piacon elfogadtatni, mert az emberek többsége lélekben még nem érett meg a váratlanul kikiáltott polgári demokráciára, amit a szocialisták 1994-es visszatérése világosan meg is mutatott. A Fidesz 1998-as első győzelme meglepetés, bár örömteli meglepetés volt, ám a társadalom még ekkor sem volt olyan mértékben érett a polgári ethosz befogadására, hogy azt meg tudta volna védelmezni. Ahhoz a Gyurcsány-féle ámokfutás nyolc éve kellett.
Ma már erős a polgári demokrácia bázisa, felnőtt az első olyan nemzedék, amelyikben már nincs nosztalgia a Kádár-kor langyos, biztonságos, de kisstílű világa iránt. Ugyanakkor ma az internetes információzabálás, a virtuális fast food világkorszakát éljük. Ma a nyilvánosság sokaknak azt jelenti, hogy minél gyorsabban, minél rövidebben, minél poénosabban ordítsa bele a világba a legeslegfontosabb információt: „Itt vagyok! Én vagyok! Ugye, milyen szép vagyok?”
Felnőtt egy új generáció, amelyik az internet egyébként valóban lenyűgöző virtuális dimenzióit magas színvonalon használja és éli, amelyik számára a valóság néhány billentyűnyomással elérhető, s ami nem érhető el, az nem is valóság, az kívül esik a téren és az időn. Ennek a generációnak kell elsősorban ma lapot, nyomtatott napilapot szerkeszteni, a kezébe adni és rábeszélni arra, hogy üljön le, kapcsolja ki az okostelefont, vagy legalább némítsa le, az okosórát, a szelfibotot és a baseballsapkát most tegye félre. Üljön le, lapozzon bele a nyomtatott napilapba, olvasson és gondolkodjon. A nyomtatott napilap – persze most csak a nemzeti progresszió lapjaira utalunk – a gondolkodó, a világot megérteni akaró emberek lapja. A Magyar Idők számára ez ad esélyt, ez töltheti el a szerkesztőség tagjait reménykedéssel. Mert az ember lényege a gondolkodás akarata és vágya. S bár most olyan időket élünk, hogy az információzabálás szinte az egyetlen szellemi táplálkozási formának látszik, egészen bizonyos, hogy ma is sokan vannak és idővel még többen lesznek azok, akik igazi, minőségi táplálékra vágynak. És a dolgok alakulását látva, bízvást mondhatjuk, hogy egy világkorszak végéhez érve ez az őrülten csillogó, látványos danse macabre lecsillapodik, s egy higgadtabb korszak kezdődik el. Mert hatalmas és sötét folyamatok indultak el a világban. Európa elveszítette ártatlanságát, sőt védtelenné vált az általa is felszabadított erőkkel szemben… Egyszóval eljött, egyre inkább úgy fest, hogy kényszerítő erővel jött el a gondolkodás, az értelmező világlátás ideje. Jókor indul el a Magyar Idők, éppen ilyen napilapra van most nagy szükség.
Az idő könyörtelen, de nekünk dolgozik. „Magyarország pillanatai igen drágák, a szép szavak és dagályos declamátiók pedig felette olcsók” – írta gróf Széchenyi István, s ezt az intést a nemzeti progresszió hívei ma is hitvallásnak kell tekintsék. Annál is inkább, mert a legnagyobb magyar félelmetesen messzire és félelmetesen pontosan látott. Van valami hátborzongató abban, ahogy a pillanatnyi történelmi helyzet mintha ismételné önmagát, mintha a végre nem hajtott nagy történelmi cselekedetet nem kényszerítené ki újra és újra a könyörtelen idő, mondván, a rest kétszer dolgozik. Mert ezt is gróf Széchenyi István írta le:
„A magyar mélyen aludt. Eközben nyelvét felejté, nemzeti színét veszté. Sok azt hitte, nem eszmél már fel többé, s el van olvasztva. De a magyar felébredt; mily halovány színben, mily torzalakban, ki-ki előtt ismeretes. Alig van nemzetek közt ily iszonyatos példa. Sok ezt azonban fel sem vette, sőt álfényében, mint Armida kertjében, még tetszett is magának. Többnek azonban tűrhetlen volt az önmegismerés e keserű képe, ámde erő nem szilárdítá keblét; kétségbeesett, s magára hagyta a hont. Voltak végre olyasok, kik dagály s szélvész dacára nem gyengültek el, s férfiak maradtak a veszély óráiban. – S ismét élet felé kezdett fordulni a haza. Oly hervadólag tengett azonban szerencsétlen vérünk, hogy lehetetlen vala, miképp mi újabbak folyvást pirulván fejletlen, aljas létünkön, az előttünk oly ragyogó példák útmutatása szerint ne ébredeztünk volna azon szent kötelesség érzetére, hasonlólag járulni hű kebellel közanyánk ápolásához. És e nemes érzet nőttön nőtt, s hála a nagy istennek, már oly szép gyökereket vert, miképp a legszebb virágzásnak bizton elibe tekinthetni, hahogy a visszahatás felhőszakadása nem sodorja azokat ismét tőstül ki. Ámde itt a baj, és e veszély mutatkozik aggasztólag.”
Ha a szöveg stílusát a mai kor stílusához igazítjuk, akkor válik hátborzongatóan világossá a párhuzam a több mint 150 évvel ezelőtt leírt létállapot és a mai között. Hanyatlás, feltámadás és felvirágzás, majd egy mindent elsöpörni látszó újabb veszély… A magyar idők most is figyelmet, odaadást és fegyelmet követelnek.
A szerző a Demokrata főszerkesztője”
Búcsúzó szöveg:
“TISZTELT OLVASÓNK!
Ezúton tájékoztatjuk, hogy a Magyar Idők napilap nevet vált, 2019. február 6-tól Magyar Nemzet néven fog megjelenni.
A névváltoztatás nem érinti a lap tartalmát, a formátumát, az árát és a kiadó személyét (Magyar Idők Kiadó Kft.).
A Magyar Nemzet a Magyar Idők alatt megszokott irányt és szerkesztőségi elveket fogja képviselni a későbbiekben is.”
Magyar Médiatörténet 