I. évfolyam 1. szám: 1879. deczember 14., vasárnap, Budapest
Főszerkesztő: Verhovay Gyula
Szerkesztői- és kiadóhivatal, Budapest, IV. Koronaherczeg-utcza 3.szám
Beköszönő:
Függetlenség
Függetlenség! Minő isteni szó! Ha a világteremtés szava e szó „legyen”; ha Cartesius világrendszerében a lét szava e szó „gondolkodom, tehát vagyok”: ugy a nemzetek családjában az ellenállás és szabad mozgás szava e szó: függetlenség. A természet ott a csillagos ég bolygóinak rendszerében, és itt a „fekete föld fekete szikláin” neszelő parányok mozgásában érvényre juttatja az alkotás erejét: a függetlenséget. Az a picziny vörösbegy, mely fészket rak az erdő lombjai közt és apró csőrével veri vissza a kakukkmadár tolakodását; az a fa, mely földet kér, hogy gyökeret verhessen; az a hangyaboly, mely birtokáért harczra kél a vándorló féregkaravánok ellen: a független államalkotás ösztönétől van áthatva. A magyar nemzet gyávább legyen-e a vörösbegynél, érzéketlenebb legyen-e a fánál, szolgaibb legyen-e a hangyabolynál? Ideje volna megrázkódnia és természetes életet kezdenie. A régi eszmék elkoptak. A régi jelszavak elhangzanak. Mindaz elenyészett, mit ereklyeszerű kegyelettel őrzött meg a kishitűség és babonaság, csupán a függetlenség emlékeinek van igazi vonzó erejük. Mi emellett a loyalitás? Üres hang, melyet se nem értünk, se át nem érzünk. Egy fenséget ismerünk: a népfenséget. Egy uralmat ismerünk: a népuralmat. Mégis hány ember lelkesedését hűti le a karó, mely csákósan, kardosan, milliókkal van szembe állítva, mint félelmetes bálvány? Pedig a történelemből fennkölt jelenetek tanuskodnak a nemzetek önérzete mellett. Ott a jelenet, midőn a nemesek frigyesülete hosszú menetben vonul keresztül Brüssel utczáin, fel a királyi helytartókhoz sérelmi kérvényével. A menet látásán megijed a főherczegnő. Barlaimont pénzügyi tanácsos fülébe súgja: „Ne rettegjen! Ez csak koldusok csoportja.” Ne rettegjenek, mondhatnónk mi is, hiszen csak a koldusok szava hangzik belőlünk. Azoké a koldusoké, akiknek számát milliókra rugtatja az udvari nyűgökből dolgozó politika. Ősi családokat és iparkodó jövevényeket, régi földbirtokosokat és új iparosokat, volt jómódúakat és kilátásos földönfutókat egyenlősít e rendszer. A koldusok birodalmában a nemzeti eszme a kényszer-egyenlőség koldus jelszavává lesz. A gentry fiai, főispánok, mágnás-ivadékok, telivérek és negyedvérek tarsoly helyett tarisznyát kötve, kard helyett útlevelet szerezve vándorolnak ki az „Uj Világon” át az uj világba. A vén világ tűzhelyei meghidegülnek. A kutyabőröket a trónon bársonyaival moly eszi. Penészt fog a bilikom. Rozsda marja a sarkantyút. Hét szilvafa alól, dobszó mögül panaszos fuldoklásba folytva hangzik Rákóczy sérelmi iratának bekezdése: „Megújultak a magyar nemzet sebei”. Meg bizony. Egy tátongó nagy seb az egész közélet. Műhely, hol a megsemmisülés anyagát kavarják. Üst, minőben a boszorkányok éjelén főznek. Mérges párák gőzfellegei kóvályogják be Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi levegőjét. A válság úgy ólálkodik a kormányzat és országgyűlés előszobáiban, mint a halál a beteg ágyak körül. Korszakok küzdelmeit, ezredév életvonaglásait fenyegeti a kriptabűzű szó „finis”, mely Lengyelország neve mellől fehér asszonyként jár kísérteni hozzánk-„nemes és lovagias magyar nemzethez”. Vakító világosság képében tör a nemzet felé a válság kérdése: függetlenség-e vagy megsemmisülés? Mi a függetlenséget akarjuk, mert nem akarjuk a megsemmisülést. Jól tudjuk minő küzdelmek jelszava ez akarat. De mi nem félünk a küzdelemtől. Inkább rázkódtatás mint tespedés. Inkább villám mint megfúlás. Jól tudjuk minő harczok jelszava a függetlenség. De mi nem félünk a harczoktól. Inkább halljuk újra végig csörgetni ama gályák bilincsein, melyeket a hitszabadság apostolai vonszoltak: inkább lássuk újra felállítani Eperjes piaczán a vérpadot; inkább hangozzék újra a panaszos ének a mormogó tengerre néző bujdosóktól; inkább harsogjon újra a „talpra maygar”; inkább újra fesse vörösre a földet hősök vére; csak úgy ne semmisüljünk meg mint ama encsarok, a kikről meg van írva, hogy saját testök férgei ették meg. Idegrázó jelenség!Kár, hogy idegeink annyira elfásultak. Midőn látjuk, hogy a parlament „összecsoportosult varjai” meghajolnak az „alkotmányos madárijesztő” előtt, mely a bécsi burg nehéz színfali függyönyei mellől ijesztget kitágult orrlyukaival és katonai agyaraival mint Aragon egykor a hasított körmű állat: midőn látjuk, hogy a kormányzás mestersége excellentiás czímmel ellátott főexekutorok kezébe van letéve; midőn látjuk, hogy a polgárzat nem a jólétre, hanem katonai parádékra és a gellérthegyi varacs ágyúinak bizalmat lehelő torkára van alapítva; midőn látjuk, hogy a kifosztott birtok, az elszegényedett ipar, a csődben járó kereskedelem koldus tömegeiből a szegények házává teszik az államot; midőn látjuk, hogy az összeomlástól és a felfordulástól emberirtó gépezetek vas kapcsaival tartják vissza a süket lelkiismeretű társadalmat; akkor a kímélet ideje és hangja lejárt. Ütött az izgatás és előkészítés órája a tettekre. Tőlünk azért kíméletet ne várjon senki. A szemforgató, önző világnézetnek halálos ellenségei vagyunk és leszünk. Ha volnának menyköveink: a vulkáni tűz hatalmával sújtnók mindazokat, a kik felgyűjtik a szemetet a közéletben; mindazokat, a kik az elvek pirosítójával kikendőzve üzérkednek a becsülettel; szóval mindazokat, a kikről áll az írás szava: „Törd meg őket mozsárban.” Ha volna lant kezünkben, a mely megindítja a követeket, s megszelídíti a ragadozókat: az égi harmónia fülbemászó érzésével pengetnék húrjain a szabadság és független aczélosító zenéjét. Ha a Marseillaise nemzeti dal volt, mely Európa zsoldosait megverte; ha a Rákóczy induló nemzeti dal, mely föllelkesít; a függetlenség jelszava legyen a varázs, melya bérezők szikláiról és a rónák göröngyeiről visszaverődve villanyozza ébredésre a magyar nemzetet.
Verhovay Gyula
Utolsó szám: VIII.évfolyam 296. szám, 1887. október 30. vasárnap, Budapest
Főszerkesztő: Verhovay Gyula
Szerkesztői iroda és kiadóhivatal: Budapest, IV. Ferencz-József-rakpart 26.szám
Megszűnés oka: ismeretlen
Leköszönő szöveg: nincs
Készítette: Fazekas Gyöngyi
A szabadelvűnek indult lap később Verhovay egy személyes ügye miatt irányt váltott és antiszemita cikkeivel vált hírhedtté. Több jótékonysági gyűjtést is szervezett (Arany János szobrára, a bukovinai csángók visszatelepítésére), melyekről kiderült, hogy a bevételt a főszerkesztő elsikkasztotta (Venetianer L: A magyar zsidőság története).
Címét a nyilasok lapja folytatta.
Digitális példányok: https://adt.arcanum.com/en/collection/FuggetlensegVerhovay/
Magyar Médiatörténet 