Hunnia (1874)

hunnia

Folytatás: Magyar Ujság

A Hunnia (1874) című lap Áldor Imre főszerkesztésével működik 1874 januárja és májusa között. „A kiegyezés utáni években különösképpen sok, a vidéki olvasóknak szóló függetlenségi szellemű néplap jelent meg” (Buzinkay). Ezek egyike a Hunnia is. A bevezető szöveg meghatározása szerint a lap: „Politikai, társadalmi és közgazdasági napilap.” Ezt a vélekedést megerősíti a szakirodalom is, miszerint „Áldorék lapjaikaban közvetlenül politizáltak.” (internetes hivatkozás) A lap stílusára jellemző az erős nemzeti kötődés kifejezése, nyílt politikai megnyilatkozások. Rövid működése során a lap a függetlenségi eszme és 1848 hagyománya hív képviselője volt.

Beköszöntő

HUNNIA Politikai, társadalmi és közgazdasági napilap. 1874. I. évfolyam, 1. sz.

1873−1874 Régi példabeszéd és már az első classisban megtanitják rá az iskolajáró kis fiut, hogy: Sepectus ipsa morbus. Öregség, betegség. A századik esztendőnek nemigen van más támasz acsak a − mankó. A tengerész, ki ezerszer daczolt vész és viharral ép ugy invalidussá válik az idővel, mint a nyalka vitéz. ki oda se néz a csatatéren a golyónak és a kardcsapásnak. vagy a falusi gazda. ki a pacsirtát még álmából veri föl. mikor ökrei mögött megcsattan ostora a szántó-földön s könnyü léptekkel tér vissza a födél alá késő estve, mikor a munkában kifáradt állatai már alig birják vonszolni az ekevasat hazafelé! Öregség, betegség… Egyeseknél, nemzeteknél egyformaképpen. Némelyik jobban, némelyik tovább birja. − Egyéni tulajdonai, kedvező körülmények el-elmossák az idő nyomait homlokáról hajszinéről, izmaiból s a nyári fény megcsalja a szemet s elhiteti sokszor, hogy átálmodtunk egy pár hónapot s hibás a kalendárium, mely késő ősznek jelöli a folyó percet…. de végre is beköszönt a tél… meghül a lég, meghül a sziv. megzsibbad a természet alkotó keze s pihenésre vágyik az emberi tevékenység minden formája és aránya. fönn és lenn, szárazon és vizen… Béköszönt a mankó korszaka. Aranyos mankó azoknál, kik jól használták az életet vagy a szerencse kegyéből birnak meleg szobát. teritett asztalt a téli napokra… erdei fa letört ága a sors vagy önhibáik áldozatainál, velök járó házról házra. küszöbről küszöbre, mikor az alamizsna gyéren hulló filléreit gyűjtögetik… Egyeseknek, nemzeteknek közös sorsa ez már örök idő óta. A história lapjain és a mappán csak ugy változnak a nevek és a szereplők, mint a telek-könyvben és a hétköznapi viszonyokban. Néha a sirkövön sem marad fön neve a birtokosnak oly uradalmak földén, ahol a legutolsó fűszálig hatalmát, dicsőségét zengte volt minden akkor, mikor élt és uralkodott ottan. A pusztulás a természet kérlelhetetlen zord törvénye: közte és a születés közt egy percz fekszik néha. néha egy évezred. A tiszavirág egyszer látja csak a felkelő napot… az ős erők kevély sugara századokig… az ember napok, a história századok szerént számit, de a katastrófa bizonyos s akár a fejsze vagy a vihar, akár a belső vagy külső okok idézik föl, elkövetkezik mindig… A volt és nincs egymáshoz nőtt siami ikerpár… az választhatja el csupán, aki összeforrasztotta. Isten mindenható akarata… S emberi szem és emberi ész nem volt képes még föllelni sem a gőzzel, mely a világ-részeket szomszédokká tette, sem az üveggel, mely a csillagok titkait kifürkészte –azt a végzetes határpontot, a hol az egyik végződik s megkezdődik a másik… Symtómákból itélünk, de a jövő megczáfolja akárhányszor a jelen jóslatait, sejtelmeit, aggályait. Kinek van hát igaza? Széchenyinek, ki a korszellem szolgálatába lépő s ifjui hévvel harczoló Magyarországot látva fölkiáltott, „Magyarország nem volt, de lesz”… Vagy Deáknak, aki a megtört Magyarországot, egy rettenetes és véres küzdelem s arra következő hosszas szenve-dések után elbágyadtan, életunottan látván vánszorogni a rohamosan haladó kultur népek nyomdokában − tizszázad fájdalmas eredményének vélte, ami pillanatnyi aléltság lehetett és volt is tán csupán, s a közjogi szerződéssel mankót nyomott a kézbe, melynek nehézzé vált a kard, hogy támogassa a roskadozó testet a közel fekvő sirveremig… A ki e kérdésre megfelelni tudna: Messiása lenne egyuttal vagy temető papja a magyar népnek… Széchenyi önérzetes prognostikona és Deák lemondásteli alkotása közt négy évtized keskeny medrében ömlik a végtelen idő áradata… s bár a látszat Deák föltevése mellett bizonyit mos s az átalános hanyatlás a végelgyengülés jelenségeivel szomoruan összevág e komor perczben, nem lehetetlen, hogy husz év mulva ismét a hullám tetején fog lebegni a magyar államhajó s derült égről alászálló üde szellő fogja lengetni a háromszinü lobogókat, miket a nemzet ezer éves jubileumának örömére vonnak fel az árbóczokra. Mi az utóbbit hisszük… S azok számára akarunk irni, kik szintén fogékonyak e hitre… Ismerjük helyzetünk leverő körülményeit egytől-egyig… ismerjük a zivataros multtal veszélyek és bajokban versenyző békés jelen minden nehézségeit, de egy rögeszme az a rögeszme, hogy a magyar faj történeti missiója nincs még befejezve, fölülkerekedik lelkünkben a mindennapi tapasztalásokon s bátorit és biztat, hogy meg ne ijedjünk a külsőségektől, mert ez a nagy beteg, akit magyar nemzetnek hivnak, még talpraállitható, ha meghallja a jó szót s minden erejét és akaratát megfesziti, hogy kiláboljon a mély, de azért nem gyógyithatatlan nyavalyából. A halottakat csak a babonák a mesék és a biblia támasztják föl sirjaikból… a valóságban senki sem ért meg ily csodát… de a haldoklók számtalanszor fölgyógyultak, fölgyógyulnak mindenfelé s ha aztán kikelnek az ágyból, azoknak mondanak köszönetet, kik a válság forduló pontjain is vigasztalták, kecsegtették, s nem azoknak, kik siránkozó orditással tördelték ujjaikat s fülehallatára adták ki az utasitást, hogy huzzák meg a toronyban a lélek-harangot, s hadd készitse sz. Peter a kulcsot s nyisson ajtót a közeledő uj lakos előtt.- Hanem a magyar embernek vérében van s száz históriai adattal bizonyitható jellemvonása, hogy jobb szereti, többször gyakorolja az első, mint a második eljárást. Ha jól megy a dolga, kiteszi a szűrét annak, vagy megkövezi, aki a hét sovány esztendő lehetőségére figyelmezteti s mérsékletet és takarékosságot ajánl a heje-huja kzepette… üssön be azonban a menykő, jöjjön egy-egy inséges év, megindul a sopánkodás s a sopánkodással az egymást-maró vádaskodás s mintha nem is lenne e hazában sehol többé egy darab kő, vagy fa, hogy fölépitsük a leégett hajlékot s mintha ez az áldott föld nem ezer esztendőn körösztül táplálná már hol bővebb, hol szegényebb, de mindig egyforma hűséggel a magyar népet: rágyujtunk unisonoa keserves nótára, hogy circumdederunt s lótunk-futunk egy jószivü kántor és pap után, ki stóla-dij nélkül elbucsuztassa vén csontjainkat ez árnyékvilágból. Igy volt, mindig igy volt s igy is lesz bizonyára mindig, mig a katasztrófa valóban megérkezik s egy fönsőbb szózat mondja rá az ament, az országosan divatossá lett halottas imádságokra, s maga a történet nemtője irja alá visszavonhatlanul a halotti bizonyitványt, mit a könyelmüség, gyávaság, vagy lelkiismeretlenség oly könyedén kiállit, mikor a beteg pillái alatt még sugárzik s életet hirdet az üveges szem. Ki hallotta eddig a rémes szózatot? Ki látta már e rettentő mannupropria vonásait? Mi nem, más sem… s csak és hazudik, ki azt álltija, hogy igen. Ezer esztendő nagy suly, nehéz tehet oly gyönge vállakon, aminők az alig néhány millióra rugó magyar fajé… de mankó nálkül is megállhat azért, ki tudja hány századig, ha nem szaporitjuk szándékosan e terhet s nem kapaszkodunk százfelől palástjába, hogy porbarántsuk, sőt védőleg s egyesült lelkesedéssel csoportosulunk köréje azok ellen, kik e hitvány czélra törekesznek. Elmultak a bibliai idők… A sülyedő hajót meg nem mentjük azzal, ha a vétkes Jónást fölkutatjuk s a tajtékzó hullámok közé dobjuk… s menybeszállt s vissza nem rimánkodhatjuk onnan a megváltót, ki egy szóval csöndet parancsolt a föllázadt tengerek s háborgó hánykódását szelid susogássá változtatta… ma a jók és gonoszok, az apostolok és tanitványok egy aránt elmerülnek, ha össze nem fognak s közös erővel nem törnek a mentő part felé… Egyetértés a nemzetet fölemésztő pártsurlódások helyett ez az, ami e perczben életkérdés nálunk… Am folytassuk a harczot s büntessűnk kérlelhetetlenül, ha tulleszünk a halálos válság esélyein… 1873 nem létezik, eltemettük… Öröksége azonban ránk maradt s vissza nem utasitható, akárhogy tiltakozzunk… Meg kell hajolni e végzet előtt. Rendezni kell ez örökséget… A passivák óriásilag meghaladják az activákat, de törlesztésök becsületbéli kötelesség, mert a magyar nemzet életképessége és ebben jövője fölött fog határozni a fizetés vagy nem fizetés rideg alternativája… S amely párt azzal kérkednék, hogy egy maga elég e föladat teljesitésére: rászedné s meglopná a nemzet bizalmát… A 21-es bizottság választásánál a helyzet öszötne nyilatkozott… Maradjon meg e nyomokon a képviselőház az uj évben is s akkor 1874. Sylvester estéjén nem e reménytelen töprengéssel, hanem a meggyőződéshez közeleső azzal a hittel léphetünk a magyar nemzet elé, hogy nem fog guny gyanánt hangzani s nem sérti a közérzületet, ha hódolva a közszokásoknak illő tisztelettel és tiszta szivből kivánunk neki Boldog uj esztendőt. Áldor Imre

Búcsúzás

HUNNIA 1874, május 1. 99. sz.

T. előfizetőinkhöz.

Amit más körülmények közt leverve tudatnánk, most örömmel tölt el, hogy jelenthetjük: A „Hunnia” (jelen alakjában) ma utolszor jelenik meg s a holnapi szám már: „Magyar Ujság – Hunnia ” czimmel fog az önök kezébe jutni. A legközelebbi kormány-válság a pártok régi alakzatának is kegyelemdöfést adott. Rés, szakadás, házag támadt a szélső-jobbtól a szélső-balig valamennyi parlamenti párt és pártárnyalat soraiban, s napról-napra jobban szembetünik ama szomoru prognosticon, hogyha az összetartozó elemek és erők nem egyesülnek, s azok, kik a vezéreszmék és a főelvekre nézve egy nyomon mozognak, nem egy t9megben, hanem szétszórva haladnak a közös végczél felé, vagy el sem érik ezt, vagy számilag megfogyva, erejök jó részét apró csete-patékban elvesztegetve s minden tekintetben oly gyöngén és tehetetlenül jutnak a megvivandó bástyák alá, hogy azok sikeres ostromlása, vagy épen bevétele fisikailag lehetetlenné válik. A fönebbi meggyőződés alapján a „Magyar Ujság” és a „Hunnia” közt tárgyalások indultak meg, melyek tegnap az ügy javára eső azon szerencsés eredménynyel lettek befejezve, hogy a két lap holnaptól közös czim alatt egyesülve fogja folytatni müködését. A „Hunnia” programja természetesen egyetlen betüjében sem módosul e fusio által s a változás mind össze abban fog nyilatkozni, hogy t. előfizetőink ezentul, mint a szerkesztőségi munka erők tetemes gyarapodásából önként foly, jobb és érdekesb lapot fognak kapni. Elveink, mi taz utolsó pártdifferentiák alkalmával tanusitott magatartásunk eléggé igazol, semmiféle lényeges pontban nem különböznek azon testvérvállalat elveitől, mely a 48-as párt vezetése mellett egy féltized óta rendületlen kitartás s a helyzet szinvonalán álló ékesszólással hirdeti már a nemzeti önállóság és függetlenség hazafias tanait és alkotmányos föltételeit s melynek zászlóját megviselte, s megviselheti jobban is még a folytonos harczok mindenféle viszontagsága, de a jelszót: 1848! – fölcserélni vásznán senki és semmi sem lesz képes, sem fortély- sem erőszakkal. Nagyon csalódnak, kik azt hiszik, hogy az a négy szám – nem jelent mást, mint – egy esztendőt ama sokból, amiket az idő szül, meg el is temet különbséget nem ismerő egykedvüséggel… Az 1848. nálunk ma már – politikai eszme, hitágazat; s nem csupána történet egy fejezetét jelzi, de egyuttal – eredményeket, mik hősi küzdelmek s óriási anyagi és erkölcsi áldozatok árán szereztettek; s miknek föntartása vagy visszaszerzése nem csupán nemzeti nagy érdek, de egyszersmind nemzeti szent kötelesség… A 48. a hazaszeretet apotheosisa, s egyuttal a politikai, a társadalmi, a kulturai fejlődés egy hatalmas emlékköve… első minőségében örök s kimerithetelen forrása a lelkesedésnek; második minőségében leczke, melynek minden betüjéből jólét, dicsőség, nemzeti nagyság és polgári szabadság sugárzik a jelen és a jövő nemzedékre… s aki amazt betömni, emezt megdönteni vállalkozik: lehet a földön minden, csak igaz magyar, csak jó hazafi nem! A „Magyar Ujság – Hunnia” egy eszmének két külön szárnya volt eddigelé, holnap egyesülnek s vajha az által, hogy egy gondolat és érzés fogja áthatni és irányozni ezentul, sikerüljön fölemelniök azt ismét ama magasságba, honnan a porba lerántani a tudatlanság és a gonoszság megfeszitett izmokkal erőlködik. Ami a szemünkben soha nem volt, soha sem lesz a 48—frázis, czafrang, czégér vagy czimer, hanem – a magyar nemzet önállóságának egyetlen biztos és szilárd alapja, s mivel módunk volt meggyőződni, hogy ily szellemü czikkeink olvasóink lelkében föltétlen visszhangra találtak – kérjük, s hisszük: nem hiában kérjük, támogassák a fusio által jelentőség dolgában emelkedő, a sikerhez pedig közelebb jutott törekvéseinket a „Magyar Ujság – Hunniá”-nál is azon rokonszenvvel és kitartással, amely eddig legédesb jutalmát képezte volt igánytelen de szándékaiban nemes, eszközeiben tiszta nyilvános tevékenységünknek. A 48-as pártnak missiója van… Be kell töltenie… be is fogja… Kezeskedik errők rövid de nem dicstelen életének minden mozzanata… A „Magyar Ujság – Hunnia” hiven fogja kisérni, és amennyire hatáskörébe vág, támogatni e lelkes és hazafias pártot… Tegyenek önök is hasonlóan!… A magyar népet sulyosan látogatja Isten… A gond és a keserüség fészket vert minden hajlékban és miden szivben… Kétszeres összeg esik hát minden egyet magyar emberre a munka és teherből is… A gyáva megszökik előle… a szolgai lélek függetlenségét kinálja, vagy adja cserébe a pillanatnyi enyhülésért… a bátor és önérzetes hazafi ellenben megáll a helyén, mint Leonidas vagy Horatius Cocles s idegen láb csak holttestén köröszül léphet diadalmas hóditóként hazájának szent földjére. Olvasóink tapasztalhatták, hogy mi politikai ellenfeleink iránt is igazságosak és méltányosak voltunk… A rokontalan magyar fajt eléggé meg apasztotta a mult, a jelen kiméljen minden egyes embert, mert szüksége van arra neki, szüksége van arra a jövőnek is… Csak azokat ne kiméljük, hanem üldözzük és sujtsuk, kik a helyzettel visszaélve a kegyeletet kiirtani, a lelkesedést lohasztani, a hitet megtörni, szóval, a magyar nemzetet megölni igyekeznek… Él magyar, áll Buda még! S élni fog és állani fog, ha meg nem tagadja azon szellemet és rendeltetést, melynek a magyar nemzet egész történetéből legteljesb és leghivebb kifejezése az – 1848!…

 

A megszűnés oka

A megszűnés okát az elköszönő, búcsúzó szövegben a cikk írója megadja. Ezek szerint a Magyar Ujság (1867) című napilappal kötött fúzió következtében alakul át a lap. A későbbiekben Magyar Ujság – Hunnia címen jelenik meg ezek szerint. Utolsó számának megjelenése: 1874. május 1.

Források

Buznikay Géza: Magyar Hírlaptörténet 1848-1918, Corvina tudástár, Bp., 2008, 77.old.

http://vmek.oszk.hu/04700/04727/html/480.html

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s