Felelős szerkesztő: Lehner Rezső
Megszűnés oka: elfogyott a tőke
Első szám: 1891
Főszerkesztő: Horváth Gyula
Megjelenik: minden nap: hétfőn és ünnep után is
Szerkesztőség és kiadó hivatal: József-körut 47. szám
Utolsó szám megjelenése: 1938. augusztus 7.
Beköszönő szöveg:
1893
“Elfogyott az évnek már az utolsó napja is, még csak pár óra van hátra. Elfogyóban van a század is, még csak pár év és a huszadik század küszöbén állunk.
Egy századdal ezelőtt, ama szörnyű vérfürdőből, melyet a francia forradalom rémuralmának neveztek, keltek ki megifjodva, megerősödve az eszmék, melyek a 19-ik század küzdelmeiben részt vett nemzetek százlóira valának irva.
Az emberi jogok, az egyéni és polgári szabadságok, az államhatalom biztosítékai és korlátai, a nemzetek jogai és szabadságai valának a jelszavak, melyek közül Európa nemzetei csoportosulának s ezen jelszavak foglalták magukban az eszméket, melyeknek megvalósításáért legjobbjaink vére, legnemesebbjeink verejtéke hullott a küzdelemben és termékenyitette meg Európa földét, hogy azon megfogamzott az emberiség czivilizácziója, amely teljesen átszőtte gyökereivel e világrész talaját és dusan kihajtott lombozata árnyékot nyujt a küzdelem és munka fáradalmai után pihenést kereső emberiségnek.
Ugy a küzdelemből, mint a munkából, hogy a szabadság eszméi, egyéni, társadalmi,polgári és állami életünkben megvalósuljanak, kivette és teljesitette e nemzet a maga részét. Akkor is, amidőn a legnagyobb magyar, akkor is, amidőn a leglánglelkübb hazafi és akkor is, amidőn a legbölcsebb államférfi állott e nemzet élénm nagy darabot végzet a munkából, 1825-től 1849-ig három század mulasztását hozta e nemzet ama nagyok vezérlete alatt helyre.
1849-től mostanig hozzászoktatta Európát is, de saját magát is ahhoz, hogy állam vagyunk, melylyel Eurűpa hatalmainak számolni kell– hogy nemzet vagyunk, mely elhatározással és tehetséggel bir arra, hogy kötelezettségeinek és feladatának az európai népek között megfeleljen. Huszonöt év alatt meg tudott e nemzet századok előitéleteitől válni és ugyanaz idő alatt áthatotta agyvelejét és vérét az a delejes áram, amely a nagy forradalom után Európa népeit átjárva, egy uj korszak megteremtője lett.
Egy csepp vérnek kiontása nélkül, egyetlen nap alatt több mint 13 millió ember nyerte meg e hazában a polgárjogot. Még pedig megnyerte azoktól, kik e tényük által a szolgák millióiért egy nemzetet cseréltek, s az elveszett jobbágytelkek helyén egy szabad országot teremtettek. Az alkotmány, mely ötszázezer nemesnel biztosította kiváltságait, ma már tizenöt millió magyar állampolgárnak adja meg egyéni és polgari szabadságát.
Valahányszor a magyar raj állami és nemzeti törekvéseit a szabadság, a szabadelvüség eszméink vége alatt akarta megvalósítani, munkáját mindig siker koronázta. Nemzetünk ilyenkor mindig egy lépéssel előbbre haladt, államunk konzisztenciája erősödött, alkotmányunk alapja szilárdult.
Valahányszor e nemzet a szabadság szeméi iránt közömbös lett, mindig megtörött a nemzeti erő, mindig megreccsent az alkotmány, mindig megrendült az állam hatalma.
I. Lipót, Mária Terézia, II. József egész korszaka, I. Ferencz uralkodásának egy része szomoru tanuságot tesznek az állítás igazságáról.
A Básták, Kolonitsok, Kaunitzok, Metternichek nem ok nékül voltak a szabadságnak, a szabadelvüségnek halálos ellenségei.
De bármi hatalmasok voltak is uralkodók és e szomoru emlékü ellenségei nemzetünknek és a szabadságnak: siker csak azért kelt müködésük nyomában, mert a nemzet hütlen lett a szabadsághoz és a szabadelvüséghez is.
Most is nem a szabadság és szabadelvüség elleneitől féltem én a hazát és nemzetet, hanem féltem attól, hogy a szabadság és szabadelvüség álbarátai és az eszmék hitetlen kufárai megingatják a nemzetnek, habár kisebbik részét is, a szabadsághoz való kitartó ragaszkodásban, a szabadelvü irány iránt való hüségben.
E félelmem, ha a szabadelvü pártnak elmult 17 éves uralmára visszatekintek, nem csillapul, hanem nőttön nő.
Ez a hatalmas, óriási párt ahányszor a szabadelvü eszmékért megütközött, ugyanannyi kudarczot vallot a küzdelmekben.
Az autonómiától eljutott a merev czentralizáczióig. A Deák Ferencz egyházpolitikai végrendeletétől, mely ellen egy hang nem mert emelkedni a törvényhozás két házában, azon zsivalyig, amelyet a felekezeti és kulturharcz hirnökei csinálnak az országban.
A 70-es évek elején vala egy egységes magyar társadalom; ma vannak exkluziv kasztok, és egymást lenéző kottériák.
Vala husz évvel ezelőtt béke a felekezetek között, ma már még a felekezetkben magukban is visszavonás és bizalmatlanság ütött tanyát.
Demokracziáról beszélünk, czimkorságban szenvedünk.
Meddő, sivár a szabadelvü pártnak 17 éves müködési tere szabadelvü vivmányokban és alkotásokban: most már odáig jutottunk, hogy nem az előnyomulás válik lehetetlenné, hanem vissza akarnak szoritani oda, hol több mint egy századdal ezelőtt állottunk, II. József szabadelvü eszméin, II. Lipót szabadelvü törvényein tul, a vallásháboruk idejére.
De most nincsen a szemrehányásoknak ideje.
Bizony, mondom én, a magyar nemzet elpusztul, elsatnyul, h a szabadelvü eszmék légköréből kivétetik. A magyar állam ereje megtörik, ha a retrogárd irányzat kerül fölül. a magyar alkotmány pedig összeomlik, ha annak széles demokratikus alapja apró kasztokra és kottériákra repedezik.
Én nem akarom elhinni, hogy a Wekerle-kormány és a szavadelvü párt csak silány taktikát üzne szabadelvü állami ás egyházi politikájával.
Én a fölébredt lelkiismeretnek, én a haza és nemzet sorsa fölötti komoly aggodalomnak kifejezését vélem a kormány programmjának e kérdéseket illető részében hallani. Megnyugvással látom azt, hogy a nemzeti párt vezére, kinek kijelentései komolyságában kétkedni senkinek joga nincsen, a szabaelvüség zászlaját nemcsak követi, de azt, ha elejtetnék, kézbe is ragadja. Amint ezt tette éppen akkor, midőn ellene akartak ellenségei kételyt támasztani. Diadalra segítvén boldog emlékü Irányi Dánielnek a lelkiismereti és vallásszabadság tárgyában beadott inditványát.
A szabadelvü pártnak már-már elejtett zászlaja ujból föl lett emelve.
A hatalom elnyerése nem csábitja a nemzeti párt vezérét a nemzet érdekei elleni küzdelemre; mert akkor nem az elejtett zászló felemelésén, hanem annak elgázolásán fáradozott volna.
A hányszor komoly veszély fenyegeti a szabadelvüséget. akár azok részéről, kik élni nem, sőt visszaélni tudnak vele, akár annak ellenségei részéről. Apponyit és és hiveit mindig a szabadelvüség védelmében fogják találni. Ettől a hatalomrajutás reménye éppen ugy nem fogja megtántorítani, mint az ellenkezővel való fenyegetés
Azok, kik évtizedek alatt bebizonyították, hogy meggyőződés és elvek árán nincsen szükségük a hatalomra, a hatalom igéretével el nem csábíthatók, sem a hatalomrajutás reményének elvételével meg nem félemlíthetők. Ezt jó lesz tudni azoknak Bécsben is, itthon is, kik e módszerben arkánumot keresnek.
A legnehezebb küzdelmek elé nézünk, ne keressünk, ne csináljunk magunknak és eszméinknek több ellenséget, mint amennyi van.
A szabadelvü eszmék diadalra emelésében és az azok elleneivel való megküzdésben mindig hü és igaz szövetségesekre talál bennünk az, ki a haza és a nemzet részére ezt kivánja tőlünk.
Az ujév hozzon annyi diadalt a nemzetnek a szabadelvü eszmék megvalósítása révén, mint amennyire államunk, fajunk jövőjének biztosítására szükségünk van.”
Horváth Gyula
TÖRTÉNETE
Indulása
A Magyar Hírlap (1891-1938) gróf Apponyi Albert vezetésével indult 1891-ben.
Egyedi jellemzők
A lap éppen úgy mint a pálfordulásairól ismert pártvezér változékony irányvonalat képviselt.
Olvasói
Idővel inkább a fővárosi polgársághoz szóló független napilappá vált, amelynek kicsi, de befolyásos olvasóköre volt; 1910-ig még a húszezres példányszámot sem érte el.
Munkatársak
A főszerkesztő Horváth Gyula (szabadelvűséghez hű, Mikszáth Kálmán jó barátja), a lap vezércikkírója pedig Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869-1949) volt, akinek publicisztikájában az a stilisztikai és ízlésbeli újítás szólalt meg, amely később a szecesszió megjelölést kapta; s már a cikkeiben megjelent az a modor és modorosság, amelyet Ady publicisztikájának örökségeként vitt tovább a radikális újságírás.
Egyéb munkatársak, híres írók: Karczag Vilmos, Zola Emil, Gaál Mózes, Benedek Elek, Gárdonyi Géza, György Endre, Bródy Sándor, Heltai Jenő, Kóbor Tamás
Politikai hovatartozás
Apponyi személyiségének ellenére elsősorban egyfajta liberális ellenzéki érzület megjelenési formája volt, több kérdésben a kormánypárttal szemben foglalt állást, ennek megfelelően főleg a szabadfoglalkozású értelmiség képviselői szólaltak meg benne.
Utolsó évei
A lap 1938-ig életben volt.
Leköszönő:
BÚCSÚ
Lelkünk mélyéig megrendülve, elfogódottan és szorongó szívvel jelentjük, a Magyar Hírlap ma lép utoljára olvasóközönség elé. A számunkra mostoha viszonyok, elháríthatatlan nehézségek közt kénytelen megjelenését beszüntetni. Tulajdonképpen nem sok szükség van a rideg és kíméletlen tény mellett magyarázatra, küzdelmek elsorolására, okok kutatására. A Magyar Hírlap nem volt tőkés vállalkozás; viszontagságos útjának egy fordulóján a szerkesztőség tulajdonába került s mi, szerény és szegény ujságírók, megkíséreltük pusztán szellemi erők segítségével fenntartani. Az események kérlelhetetlen bizonyítéka szerint lehetetlen feladatot vettünk magunkra, ezt fölöslegesnek tartjuk szépíteni. Nem mintha a közönség értetlen és közömbös maradt volna próbálkozásunk iránt. Akihez felhívásunk eljutott, aki viaskodásunkról tudomást szerzett s eszméinkkel, meggyőződésünkkel egyetértett, az vigasztaló és reménykeltő barátsággal állt be előfizetőinek táborába. De a korszerű lapterjesztés nem nélkülözteti a propaganda nagy arányait, nekünk pedig erre pénzünk nem volt. Minden biztató tünet mellet is kénytelenek vagyunk tehát fejet hajtani a végzet előtt, mely zátonyra juttatta az emberiségnek, magasrendű eszményeknek azt az igénytelen, de számunkra oly drága kötelességet mindig híven teljesítő elvi felfogástól soha el nem hajló sajkáját. Napjaink – ezt be kell látnunk magunknak is – a földteke bizonyos részein nem kedveznek azoknak az ideáloknak, melyeknek tollunkat szolgálatába állítottuk. De most, e tragikus napon, visszanézve és számotvetve, nem mondhatunk mást, mint amit halálának önként választott pillanatában Cato hagyott örökül az emberiségre: A győztes ügy az isteneknek tetszett, de ő kitartott a legyőzött felfogás mellett. Kitartottunk mi is abban az előretolt állásban, ahová lelkiismeretünk parancsolt. Összeszorított foggal, munkatársak áldozatával, gyakran fizetés nélkül s a közvetlen holnap gondjaival viaskodva tűrnünk kellett a rosszhiszemű vádat, ha a nagytőke számlálhatatlan százezrei állnak rendelkezésünkre: közben asszony és gyerek remegve leste, lesz-e néhány fillér kenyérre. Halljuk előre is a túloldalon felhangzó gyászbeszédekben a kárörömbe burkolt tanulságot: íme, a szabadelvűség ideje letelt, gondolatvilága nem hódít többé, zászlóvivői elhullanak. Utolsó szavunkkal is vitába szállunk ezzel a megállapítással. Ha nekünk rendelkezésünkre állottak volna a hivatalos támogatás széles medrű forrásai, akkor megmaradásunk éppen úgy nem bizonyította volna eszméinek erejét, mint ahogy anyagi nehézségeink az ellenkezőjét nem igazolják. Azok a koreszmék, melyeket csak mesterségesen lehet terjeszteni s csak a lakosság önkénytelen áldozatviselésével lehet sajtóban hirdetni, mindig nélkülözték s nélkülözni is fogják azt a szilárd alapot, amit a közvélemény szabad támogatása jelent. Mikor annyi szó esik a függetlenségről: a mi elnémulásunkat az okozza, hogy függetlenek voltunk mindentől és mindenkitől, csak törvénytől, elvi meggyőződésünktől s megszeghetetlen parancsnak tisztelt ujságírói tisztességünkről nem. Éppen ez a maradéktalanul és féltékenyen őrzött függetlenség tette, hogy tollunkat nem kínáltuk bérbe, hogy véleményünket kimondottuk, ha talán némelyek tetszését nem nyerte meg s hogy nem hódoltunk be divatoknak, szólamoknak ha kártékonyságukat, veszedelmüket, vagy csak sivár tartalmatlanságukat is felismertük. Egyéni hajótörésünk nem ejt kétségbe bennünket magas eszményeink fölött. Nincs bennünk annyi önteltség, hogy azt higgyük: többet jelentettünk, mint amennyit bármely egyén, vagy csoport egy nemzet életében jelenthet. Vakbuzgóan kitartunk amellett, hogy ennek a népnek szívében azok a tanítások gyökeresedtek meg, melyeket legjobbjai és legnagyobbjai hirdettek s amelyek a szabadságot, jogot, igazságot jelölték meg vezércsillagokul. A Napot is eltakarhatják ködök és felhők gyenge emberi szemek elől. De a Nap tüze, éltető ereje ezzel semmit sem veszít s a gomolygó párákkal vívott néma, nyugalmas küzdelmében még mindig győztesnek maradt. Mi csak szerény harcosai voltunk a kossuthi eszmekörnek. Tettük, amit tehettünk véges erőnkkel. Tudjuk, hogy a magyar társadalom hite a mi kiválásunkkal az arcvonalból nem gyengül: hogy a mondvacsinált és önkinevezett vezérei mellett megmaradnak igaz és hivatott vezetői. Hiszünk a feltámadásban, hiszünk a ködök eloszlásában. Hiszünk a magyarságot ért irtózatos igazságtalanság jóvátételében, sorsának jórafordulásában, hajdani fényének és erejének éledésében. Hiszünk a jóság és szeretet diadalában a gyülölködés és szenvedély fölött: hiszünk az emberi haladásban, a szépségben, hiszünk Deákban és Széchenyiben, hiszünk a magyar géniusz magasrendűségében és humanitásában – s ahová bennünket most már elszórva és egyénenként sorsunk állít, talán a nyomorúság farkasjogainak kitéve: ott változatlanul ezt a célt fogjuk szolgálni képességeinkkel és erőnkkel. E szomorú búcsúzást csak a hitünk enyhíti s a nyugodt lelkiismeret, mely elmondhatja a nagy reformátorral: Itt állunk, másként nem tehetünk, Isten minket úgy segítsen.
Hivatkozások
Buzinkay Géza 2008: Magyar Hírlaptörténet (1848-1918) Bp., Corvina
Kosáry Domokos- Németh G. Béla 1985: A magyar sajtó története II/2. Bp., Akadémiai Kiadó
Dezsényi Béla- Nemes György 1954: A magyar sajtó 250 éve I. Bp., Művelt Nép Könyvkiadó
Az oldalt készítette: Csernay Dóra
Magyar Médiatörténet 