Világosság (1945-1952)

Folytatás: Esti Budapest

Első szám: I. évfolyam 1. szám: 1945. július 3. kedd

Utolsó szám: IX. évfolyam 78. szám: 1952. április 1. kedd

A Szociáldemokrata, majd a Magyar Dolgozók Pártjának, illetve a Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Pártbizottságának Lapja.

Napilap, hétfő kivételével minden nap megjelenik.

Először 4, vasárnaponként 7, majd később 6–8 oldalas.

Rovatok, hírtípusok: belföld, külföld, világhíradó, sport, moziműsor, színházműsor.

Főszerkesztők

• Dr. Révész Mihály (1945. július 3. – 1945. július 25.)
• Kéthly Anna (1945. július 26 – 1947. május 24.)
• Horváth Zoltán (1947. május 25 – 1948. március 22.)
• Bíró Zoltán (1950. november 1. – 1952. január 2.)

Története

A Szociáldemokrata Párt napilapjának első száma 1945. július 3-án, kedden látott napvilágot. A négy oldalas, hétfő kivételével naponként megjelenő folyóirat első főszerkesztője Dr. Révész Mihály volt. A Világosság Nyomda Rt. adta ki, és rovatai között szerepelt többek között a külföld, belföld, világhíradó, sport hírei, illetve mozi- és színházműsor. 1945. július 25-én Révész Mihályt az MTI főszerkesztőjévé nevezték ki, helyét a Szociáldemokrata Párt politikusnője, Kéthly Anna vette át, aki egészen 1947. május 24-ig látta el ezt a feladatot. Lemondásának oka „sokirányú politikai és pártmozgalmi elfoglaltsága” volt. A pártvezetőség megbízásából végül Horváth Zoltán került a főszerkesztői székbe, és 1948. március 22-ig, a Népszava felelős szerkesztőjévé történő kinevezéséig vállalta el a lap irányítását. A Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) megszületése után az újság 1948. június 15-től kezdve az új párt, az MDP hivatalos lapja lett. A felelős szerkesztői feladatokat továbbra is Gergely István látta el 1948. november 13-ig. A már 8 oldalban megjelenő Világosság egy új nyomda, a Szikra-Nyomda Rt., illetve egy új felelős szerkesztő, Gál György irányítása alá került. 1949. január 7-től viszont a lapkiadó tulajdonosa a Szabadság Lapkiadó Vállalat lett, illetve a későbbi Világosság Lapkiadó Vállalat (1951. május 2-tól). Hosszú, több mint két éves szünet után jelent meg Bíró Zoltán a főszerkesztői poszton 1950. november 1-jétől, és ezt a státuszt a közben hivatalosan a Magyar Dolgozók Pártjának Budapesti Pártbizottságának lapjává nyilvánított Világosság megszűnéséig, 1952. január 2-ig töltötte be.

A Világosság utódlapja az 1952. április 2.–1956. október 23. között megjelenő Esti Budapest volt.

Beköszöntő

“A mi utunk

A sötétség rideg és kegyetlen tárnáiból jöttünk. Mögöttünk sivár és lesujtó képek, szolgaság és nyomor, fizikai és szellemi bilincs, minden nehéz teher, ami eddig visszahúzott fájdalmas sorsunk mélységébe. Nem saját erőnkből kapaszkodtunk fel a társadalmi igazság napsütötte partjára. Porkolábjaink gőgösen és elbizakodottan csörgették fegyvereiket a páriák milliói fölött. De hiába volt minden hatalmuk, véres kezükben hiába suhogott az elnyomás lelketlen korbácsa. A történelmi erőket nem tudják elhessegetni birodalmuk pereméről, a fejlődés törvényei könyörtelenül jelentkeztek a magyar élet bilinccsel lakatolt kapuján is. A guzsbakötött, szellemi rabságban tartott dolgozó nép nem tudta lerázni magáról dölyfös és elvakult urait, de a történelmi fejlődés útját nem lehetett elreteszelni előlük, mert ez a törvény maga az élet, megingathatatlan és diadalmas, mint a természet.

Vereségük a történelmi igazságszolgáltatás diadala; ahová saját erejéből nem tudott felemelkedni a rabláncra fűzött nép, felsegítette oda urai bűnös merénylete a hatalmas és békés állam ellen és a napfényre emelte a dolgozók országának, a világ minden proletárjának büszkesége: a Vörös Hadsereg.

Ez a hadsereg nem egy győztes állam bosszúvágyát hozta, hanem a humánus koreszmék magasra lobbant fáklyáját. A szabadság fáklyája nem ragyogó képek szivárványszíneit vetíti elénk. Túl az anyagi romokon bevilágít a társadalom roskadozó épületének zugaiba is és őszinte, józan fényét rábocsátja minden rétegre és csoportra, amely a porondra került és a porondon maradt fellobbanása óta. Szükség van erre a tárgyilagos világosságra, a nyiltan hirdetett tervek és a be nem vallott szándékok megvizsgálására, az őszinteségre és egyenes beszédre, mert ez a záloga és feltétele berendezkedésünk sikerének.

Szükség van a kijózanító világosságra a közélet minden területén, mert nem egyedül vagyunk mi, dolgozó nép a rombadőlt otthon megviselt falai között. Itt vannak azok is, akik eddig napfényes virányokon élvezték a mi munkánk gyümölcsét, akiknek soraiból ámokfutók és gyújtogatók rajzottak ki és a dolgozók iránti gyűlöletük őrjöngő extázisában máglyára taszították a nemzetet.

A dolgozó nép ezúttal is nagyvonalúbbnak bizonyult mint megbukott urai. Nem a jogos bosszú, hanem az ország jövője lebegett szeme előtt, s a nemzet mentő munkájába be akarta vonni azokat a széles csoportokat is, amelyek közvetve, vagy közvetlenül az új Mohácshoz vitték az országot.

Nem rajtunk múlott, hogy ez eddig nem sikerült. Azok az osztályok, amelyek csúnyán levizsgáztak a nemzetrontásból, gyöngeségre és bizonytalanságra magyarázták a nagylelkűséget, amely az általános felelősségrevonás helyett megelégedett az egyéni bűnök üldözésével. Nem ragadták meg a kivételes és meglepő alkalmat, hogy elvegyülhessenek az alkotók soraiban, elhúzódtak a munkahelyekről, rémhíreket lesnek, a bűnös mult konok kísértetei gyanánt járkálnak közöttünk és csöndesen, de szívósan igyekeznek gátolni az új életet építő rohammunkát. Kiközösítve magukat a nemzet hatalmas erőfeszítéseiből, fennmaradásért vívott hallatlan küzdelméből, kárörömmel figyelik nehézségeinket és dühös csalódással látják, hogy a nemzet életereje diadalmaskodik a példátlan bűnök szörnyű következményei felett is.

Ezek az osztályok nyilván történelmi példák megismétlődésére számítanak. Az utóbbi két évszázad alatt előfordult már nem egyszer Európaszerte, hogy nagy nemzeti katasztrófák a negyedik rend mezítlábas seregének kezébe tették le az országmentés feladatát. A negyedik rend áldozatos harcokat vívott a szabadságjogokért, vére forradalmakban szerzett érvényt a haladás törvényeinek, azután visszavonult a munkapadok mellé és megelégedett sikerei szerény morzsáival, míg áldozatai gazdag gyümölcsét mohón aratta le a polgárság.

Mai helyzetünk azonban nem hasonlítható össze a mult század forradalmi fellángolásaival. Ez a forradalom csak most kerül megvívásra a műhelyekben és a földeken, az esztergapadok és az ekeszarvak mellett. Ez a forradalom a munka izzó kohójában formálja az új magyar élet arcát. A kalapács, az írótoll, az ásó és a csákány forradalma ez, amelyből új és emberibb, igazságos és dolgos Magyarország születik. Ennek a mélyreható forradalomnak az élcsapata a munkásság és a parasztság, amely az új rendszer megszilárdítása után megtartja politikai és gazdasági érvényesülése eszközeit, de helyet ad a jogok asztalánál minden társadalmi osztálynak, amely részt vállal a nemzetmentésből, a megfeszített munkából és a hazafias áldozathozatalból. Ehhez azonban becsületes kiállásra, nyilt beszédre, őszinteségre van szükség.

A munkáspártok a dolgozó osztályok nevében kifejtették minden kertelés nélkül elgondolásukat, amelyek alapján oroszlánrészt vállalnak az újjáépítésben. A munkásság népi demokráciát akar, társadalmi berendezkedésünk jelenlegi alapjául elfogadja a magántulajdont és legközelebbi céljául az ország megmentését tűzi ki. Halálos ellenségeitől, a kizsákmányolók és lakájaik kasztjától kapta örökül a szétdúlt haza felépítésének gondját, amelynek áldozatos és hálátlan terhét vállalja, mert felelősséget érez a magyar jövővel, az utánuk következő generációkkal szemben. A munkásság nem folytat malomalatti politikát, őszintén feltárta terveit és céljait, amelyek jegyében erejét megfeszítve dolgozik a vasúti műhelyekben, a mezőkön, a gyárakban és a bányák mélyén, örömmel fogadva a társadalom távolabbi régióiból jelentkező gyér segítséget és jogos kiváncsisággal várja, mikor ébrednek kötelességük tudatára azok a rétegek, amelyek jelenleg ellenségesen szemlélik a fennmaradásunkért kifejtett heroikus munkát.

A dolgozó nép hozza a legtöbb áldozatot a nemzetfenntartó erőfeszítések során, joga van tehát a fogalmak tisztázását ás világosságot követelni a közélet minden területén. Ennek a célkitűzésnek jegyében indul meg ez a lap, pártunk második hivatalos napilapja Budapesten. A szocialista kritika tárgyilagos és elfogulatlan fényszóróját ráirányítjuk minden jelenségre, amely kapcsolatban áll a munkásosztály sorsával, ezen keresztül a nemzet érdekeivel.

Ennek a lapnak a programja a szocializmus. A szellemi világosság, az őszinte bírálat és a lelkes alkotásvágy szellemében harcolunk a munkásosztály céljaiért. A távolabbi célok szolgálata mellett nem feledkezünk meg a dolgozók mindennapi gondjairól, a hétköznapok kötelességeiről és feladatairól, a nemzetmentés lépésről lépésre haladó munkájáról. Lángra lobbantjuk ebben a lapban a szocialista munkásmozgalom új fáklyáját és bevilágítjuk a keserves utat, amelyen munkától görnyedten, de ellenségeit félretolva, a hatalmas szovjet nép segítő készségétől megerősödött lélekkel halad a nemzet minden dolgos fia, a munka népe a reakció sötétségét elűző világosság, a demokrácia és a szocializmus felé.

(g.i.)”

Elköszönő

“Olvasóinkhoz

Április 2-án, holnap jelenik meg a Világosság helyett elsőízben az <Esti Budapest>, a Budapesti Pártbizottság és a Fővárosi Tanács új lapja. Az Esti Budapest délután 4 és 5 között kerül az utcára és színvonalas cikkekben, riportokban számol be a nap legfrissebb bel- és külpolitikai eseményeiről, fővárosunk életéről, dolgozóink munkájáról, a városépítés, a kultúra, a sport eseményeiről. Az <Esti Budapest> eleven, friss hírszolgálatával tájékoztat, segít, szórakoztat.

A Világosság ma jelenik meg utoljára.”

 

Források

Világosság I – {VIII.} IX. évfolyam